Szokásos napnak indult, de két ember életét örökre megváltoztatta...
Arra ébredtem,
hogy valaki csenget. Kihúztam a fejem a párna alól, és az órámra néztem. Nem
kicsit voltam késében… Gyorsba mentem a fürdőbe, majd magamra rángattam az
egyenruhám, és kiugrottam az ablakon a kis tetőre, onnan pedig le a
barátaimhoz.
– Ma is, mint
mindig elég fitt vagy a lustaságod ellenére – köszönt Reiko.
– Bocs… És kösz,
hogy mindig elém jöttök.
– Talán nem kéne
minden nap hajnalig gitározgatni, és akkor fel tudnál kelni időben – mondta
Hatashi.
– Basszus
srácok, hagyatok már…
A suli felé tartottunk,
csakhogy épp előttünk engedték le a vonat sorompóját. Remek… Már így is
késésben vagyunk. Körülnéztem, nem láttam sehol a vonatott. Éppen átugrottam a
sorompón, amikor megláttam a vonatot, de késő volt, azonban valaki elkapta a
gallérom, és visszarántott…
– A színpadon
virtuózkodj, ne itt – mondta flegmán Shiki.
– Úhh… kösz
Shiki… Adósod vagyok…
– És ismét a
megszokott sorok… – nevetett Reiko.
– Pontosan.
Minden nap ezt csinálod… Ha így folytatod, nemsokára pórázon kellesz téged
vinni – tetézte Hatashi.
– Na jó, elég
lesz – közben felemelték a sorompót is – Ideje mennünk. Nagyon el fogunk késni…
– És ez kinek is
a hibája? – hallottam a hátam mögül valamelyiküktől.
Az utolsó 100
méteren futnunk kellett, de szerencsére időben beértünk a suliba. És megérkezésünk
nem csendben zajlott… Amint a lányok észrevettek minket, sikoltások visszhangzottak
az egész suliban… Sietnünk kell, ha be akarunk érni időben az órára. Muszáj
lesz átvágnunk a tömegen. Közelebb mentem Reiko-hoz, és a fülébe súgtam…
– Reiko, most te
jössz… El fogunk késni…
Ő bólintott,
majd munkához is látott. Egy mosollyal elolvasztotta az össze lányt, amíg pedig
rá figyeltek, mi leléptünk. Amikor mi már az osztály ajtajában voltunk, még
hallottam, ahogy Reiko ezt mondja:
– Sajnálom
hölgyeim, de mennem kell. A tanítás intézménye kötelez eme szomorú sorsa… –
azzal kivált a lánykoszorúból.
Nem
basszerosnak, inkább színésznek kéne lennie… Hihetetlen mennyire jól játszik.
Na, egy perc múlva már ő is beért a terembe. Mind a négyen leültünk a
helyünkre, és megkezdődött az óra. Gyorsan teltek az órák, szünetekben pedig
ismét lányok hada támadott meg minket. Az utolsó előtti órán az énektanárunk
rontott be hozzánk…
– Fiúk, van egy
jó hírem! Estére van egy fellépése a bandának!
Mind a négyen
egyszerre álltunk fel, és a külvilág megszűnt nekünk…
– Mégis hol? –
kérdeztem.
– Az Ishi
ana-ban!
– Hogy mi? –
kérdezték 3-an egyszerre.
– De az a
legmenőbb hely a városban! – kiáltottam.
– Pontosan! És a
vezetője azt mondtam, ha ma este jók vagytok, akár szerződést is ajánl nektek!
Ilyen nincs!
Szerződés? A város legmenőbb klubjával? Hihetetlen!
– De Sensei,
akkor gyakorolnunk kéne előtte…
– Pontosan!
Azonnal gyertek! – kiáltott, majd a már bent lévő tanárnőre nézett – Elkérhetem
őket az óráról?
– Huh… Legyen… Nem
mindennap adatik egy ilyen esély az iskolánk kedvenc bandájának – mosolygott ránk
a tanárnő.
– Köszönjük
tanárnő – azzal felálltunk, és siettünk Sensei után.
A fellépésünk
este 6-kor lesz. Most 2 óra van. Van tehát kb. 4 óránk gyakorolni. Amint
beértünk a próbaterembe, rögtön el is kezdtük. Csak úgy röpült az idő. Amikor
Sensei visszajött értünk már fél 6 volt…
– Na srácok, itt
az idő! Tessék hoztam egy kis harapnivalót, meg elhoztam a fellépő cuccaitok -
lépett be az ajtón.
– Oh, köszönjük,
Sensei – léptünk elé.
Gyorsan
megkajáltunk, majd átöltöztünk, és beugrottunk a kisbuszba. 3/4 6-ra már ott is
voltunk. Egyenesen felmentünk a színpadra, és kezdtük a hangolást. 6-kor
pontosan meg is kezdődött a műsor. Rengetegen jöttek el, és legtöbben az
iskolánkból… De volt ott egy lány… Az első sorban… Végig rezzenéstelen arccal
nézett engem… Nem látszódott rajta semmilyen érzelem… Nem tudom miért, de
idegesített… Hogy lehet az, hogy belőle semmilyen érzelmet se vált ki a
zenénk???
Az órám
csörgésére ébredtem. Pont időben… Lementem, elkészítettem a bentomat, majd
felmentem készülődni. Amikor kiléptem az ajtón, Mari-chan már ott várt rám.
– Jó reggelt!
– Neked is.
Sikerült felkészülnöd a mai tesztre?
– Milyen teszt? –
nézett rám csodálkozva.
– A matematika
teszt…
– Szent ég! Teljesen
kiment a fejemből!
Annyira vicces
volt! Ő mindig mindent elfelejtett… Ráadásnak annyira letört, amikor megtudta,
hogy elfelejtett valamit… Ezért is kedveltem annyira. Őszinte személyiség volt.
– Ne félj, majd
óra előtt gyorsan elmagyarázom neked a kérdéseket, rendben?
– Oh, Natsuko,
te vagy a megmentőm – ölelt meg.
– Ugyan-ugyan.
Beszélgetve
értünk be az iskolába, de egyszer csak sikoltozást hallottam a hátunk mögül.
Megfordultam, és láttam, hogy az iskolánk együttese érkezett meg. Szokásukhoz
híven éppen, hogy csak beértek… Mari azonnal oda akart menni hozzájuk. Nagy
rajongójuk volt…
– Várj, Mari!
Most a dolgozatra kell figyelned…
– Igazad van. Majd
legközelebb – mosolygott rám.
Én nem igazán
kedveltem őket. Annyira… nagyképűek lettek… Még sosem hallottam a zenéjüket, de
őszintén szólva nem is nagyon érdekel. Az iskolában kiskirályt játszanak, és
engem ez nagyon zavart… Beértünk az osztályterembe, és rögtön megkezdtem
Mari-chan korrepetálását. Szerencsére gyorsan haladtunk. A matek a 4. óra volt,
tehát még szünetekben is tudom őt korrepetálni. Újra sikoltozás hallatszott. Azok
éppen ekkor léptek be a terembe. Nos igen… Sajnos az első órám velük volt… És
az egyik pont mögöttem ül… Ha jól emlékszem ő az énekes. De a nevére nem
emlékszem. Gyorsan teltek az órák és a szünetek is. Az utolsó előtti órán egy
másik tanár rontott be a termünkbe, az énektanár…
– Fiúk, van egy
jó hírem! Estére van egy fellépése a bandának!
Erre persze a
fiúk teljesen megfeledkeztek az óráról, és rögtön a fellépésen és a próbán járt
a fejük. A tanárnő elengedte őket, de szerintem nem kellet volna… Eljött a
matek óra is. Mari-chan előttem ült… Láttam, hogy egész jól sikerült a
dolgozata. Kicsengettek, ő pedig hálás tekintettel fordult hátra hozzám.
– Köszönöm, hogy
korrepetáltál. Szinte minden kérdésre tudtam válaszolni – mesélte ujjongva.
– Igazán örülök,
hogy segíthettem – mosolyogtam rá.
– És most hála
képen, este elviszlek valahova! Gyere, mennünk kell! Még meg kell vennünk a
jegyeket!
– Vá-várj, mégis
miről beszélsz? – és felrántott a székemből, majd kifelé rángatott.
Szinte
végigrángatott a városon. Amikor megláttam, hova hozott, nem hittem a
szememnek.
– Várj… Mégis
miért jöttünk ide?
– Azért jöttünk
az Ishi ana-ba, mert a fiúknak itt lesz a fellépésük! Egyszer
muszáj meghallgatnod őket! – azzal berángatott a klubba.
Hihetetlenül jól
nézett ki belülről. Mintha egy másik világba csöppentünk volna… Mari-chan
körülnézett, majd amikor meglátott egy dolgozót, rögtön letámadta.
– Elnézést!
Szeretnék két jegyet a ma esti koncertre! Az első sorba!
– Ööö rendben,
máris hozom…
Mari-chan
kifizette a jegyeket, majd ezután elmentünk hozzá.
– Nos, itt az
idő, hogy egy kicsit átváltoztassalak a ma esti koncertre.
Nem tudom, mire
készülhetett, de láttam a csillogást a szemében, és nem tudtam neki
nemet mondani.
– Na, készen is
vagyunk – vezetett egy tükör elé.
Nem ismert
magamra… Teljesen megváltoztam… Egy merész fekete ruhát adott rám, és teljesen
kisminkelt… Nagyon furcsa volt, de valamiért tetszett…
– Na siessünk,
idő van. Mennünk kell, nehogy lekéssük a koncertet!
Mari-chan
házától csak pár perc alatt el lehetett jutni a klubig… Amikor mi odaértünk,
már rengetegen ott voltak. Elfoglaltuk gyorsan a helyünket. Még épp
időben, mert a banda játszani kezdett. Amint meghallottam a zenéjüket, szinte
extázisba estem… Az énekes hangja magával ragadott… Szinte elmerültem a hangja
keltette világban… Nem tudtam róla levenni a szemem… Megbabonázott…