„Néha a szív bölcsebb, mint az
ész…”
Nem akartam hinni a
fülemnek. Ez most tényleg megtörtént? Natsuko tényleg azt mondta, hogy járunk? Úgy
éreztem magam, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna... azonban a zavaromat
sehogy se tudtam leplezni… Ránéztem, és amikor tekintetünk találkozott, eltűnt
arcáról a boldogság, majd egy szó nélkül kifutott a teremből. Én, meg mint
valami idióta csak ültem ott és néztem, ahogy egyre távolodik tőlem… Olyan
érzés volt, mintha vele együtt a szívem egy darabja is elrohant volna… Nem
tudtam gondolkodni, teljesen lefagytam… végül Mari hozott vissza a valóságba
egy pofonnal. Szinte meg se éreztem… a szívemben uralkodó fájdalom nagyobb
volt, mint ami az ő ütését kísérte. Azért arcomhoz emeltem kezem és ránéztem.
-
Mégis
mi a francot bámulsz, te idióta! Azonnal menj utána! – ordított rám.
-
De
hát mit tettem? – hallottam saját hangom.
-
Hogy
mit tettél? Jesszusom, még ezt sem tudod? Istenemre mondom, nem tudom Natsuko
mégis mi a francot lát benned… Figyelj ide, kicsi-csillag – hajolt le hozzám és
elkapta ingem gallérját – Natsuko szerelmes beléd. ezért vágta rá azonnal, hogy
jártok. Te meg erre olyan fejet vágtál, mint akinek székrekedése van.
Gondolkodj már egy kicsit, mert ezzel kurvára megbántottad! Most pedig emeld
fel a löttyedt kis segged és húzzál utána, de azonnal! – ordított rám, majd
felrángatott a székből és seggbe rúgott.
Most nem tudtam dühös lenni rá…
mindenben igaza volt. És a tény, hogy Natsuko szerelmes belém minden mást
lényegtelenné tesz. Már semmi sem számított, csak hogy minél hamarabb
megtaláljam őt és elmondhassam neki az érzéseimet. Elindultam az ajtó felé, de
mielőtt még kiléptem volna rajta, visszafordultam Mari-hoz.
-
Köszönöm
– mondtam vigyorogva.
Sose hittem volna, hogy ez az
agyrém csaj valaha is segíteni fog nekem… Futni kezdtem, végig az iskolán…
Minden egyes helyett megnéztem, ahova csak mehetett… és mindenkit megkérdeztem,
akivel csak találkoztam… de semmi. Nem találtam őt sehol… Már csak egyetlen
hely maradt… Gyorsan megfordultam, és mint egy őrült rohanni kezdtem a tető
felé. Félre löktem tanárt és diákot egyaránt, mert nem számítottak, csak útban
voltak. Tudtam, hogy minél hamarabb meg kell találnom őt. Nem tudom miért, de
úrrá lett rajtam egy érzés… szinte már akkor, amikor kiléptem a teremből… egy
érzés, ami azt súgta, hogy elkéstem. Hogy milyen értelemben? Én magam se tudom.
Semmilyen helyzet nem jutott eszemben… Egyszerűen csak rohantam, mintha az
életem múlna rajta… Már csak egy lépcsősor választott el a tetőtől, amikor
valaki lefelé jött. Hallottam a léptei hangját. Remény gyúlt bennem… ez
biztosan Natsuko! Azonban ekkor megláttam… részben igazam volt… Natsuko volt
az, csakhogy Shiki karjaiban…
-
Mégis
mi a francot művelsz? – estem neki dühösen.
-
Halkabban,
te idióta. Miattad ilyen, szóval fogd be szépen és állj félre.
-
Mégis
mit képzelsz magadról? Mit csinálsz vele? Ő az én…
-
A
te Natsuko-d? Na, ne röhögtess. Figyelj csak rám egy kicsit. Te megbántottad, ő
pedig hozzám jött. És nem ez volt az első eset. Nem most ejtettél először sebet
a szívén. Ha tényleg szereted, gondolkodj egy kicsit. A te szerelmed csak folyton
megsebzi őt, nem lenne jobb, ha békén hagynád? – azzal elsétált mellettem, majd
ki az iskolából, karjaiban tartva az én szeretett Natsuko-m…
El se hiszem, hogy ezt tényleg kimondtam… annyira ostoba
vagyok. Most Izaya biztosan azt hiszi, hogy nyomulós vagyok… Én és az ostoba
szívem. Ránéztem… igazam volt… most ezzel a kijelentésemmel megbántottam őt…
tehát mégse érzett úgy irántam, mint ahogy Shiki gondolta… a francba… Jobb lesz,
ha azonnal eltűnök innen! Felálltam, és futni kezdtem… először nem tudtam, hogy
hova is mehetnék, de aztán rájöttem. Az egyetlen hely, ahol most biztonságban
érezném magam, ha Shiki mellett lehetnék. Gyorsan elfutottam az osztályához…
addigra már nem tudtam visszatartani a könnyeimet, tehát félig sírva kiáltottam
be az osztályába
-
Shiki te idióta! miért hazudtál
nekem? – kiáltottam szipogva.
Persze azonnal mindenki rám figyelt, de egy perccel később megjelent
előttem Shiki, eltakart mindenkitől és átölelt.
-
Gyere, ne itt beszéljünk – súgta
halkan és a tető felé kezdett terelni.
Halkan szipogva lépkedtem mellette, miközben ő kezemet
fogta. Tudtam, hogy igazából ez az egész nem az ő hibája, mégis úgy éreztem,
csakis ő hozhatja rendbe. Felértünk a
tetőre, ő pedig becsukta az ajtót, hogy senki se zavarhasson minket.
-
Mit tett Izaya? – kérdezte a
lényegre térve.
Ránéztem és újra rám tört az az érzés, amikor megláttam az arcát. Még
jobban sírni kezdtem, majd erőtlenül a földre rogytam… ő azonban még mindig nem
engedte el a kezem, hanem inkább leguggolt elém.
-
Nem kell félned. Mondj el mindent
bátran – mosolygott rám és letörölte a könnyeimet.
Még szipogtam néhányat, majd felnéztem rá. Valahogy ő mindig
bátorságot adott nekem… Ő volt a szívem őre, akár egy testőr. Ahogy elképzeltem
őt az lovagkori vaspáncélban, ahogy ül egy ló hátán, hírtelen nevetés tört rám.
Nevetés, amit nem tudtam abbahagyni.
-
Ejnye, te most rajtam nevetsz
igaz? – kérdezte játékosan.
Már lassan kezdem megszokni, hogy ő mindig kitalálja, mire gondolok
éppen, szóval már nem lepődtem meg rajta, csak bólintottam.
-
Örülök, hogy egy kicsit
segítettem, hogy vidámabb légy – állt fel, majd engem is felsegített és az
egyik padhoz kísért.
Leültünk és először csak élveztem, ahogy a szél bele-belekap a
hajamba, majd vettem egy mély levegőt és ránéztem. Ő végig engem figyelt,
várva, hogy mikor állok rá készen, hogy mindent elmondjak neki. Nem sürgetett,
csak várt.
-
Most reggel éppen beszélgettünk
Izaya-val, amikor Mari egyszer csak beállított. Odajött hozzánk és azt
kérdezte, hogy mi most járunk-e… mármint Izaya és én…
Egy kicsit megálltam és rá néztem. Nem mondott semmit, csak figyelt.
Láttam a szemében, hogy már érzi rossz vége lesz ennek a történetnek… ő is jól
ismerte Mari-t… de ez most nem az ő hibája volt, hanem az enyém…
-
Először egyikünk se válaszolt
semmit, a végén pedig n ostobán azt mondtam, hogy igen…
Újabb csend, de most nem néztem rá… éreztem, hogy szemembe megint könnyek
szöktek… így már nem mertem ránézni…
-
Amikor ráeszméltem mit is
mondtam, ránéztem Izaya-ra… és amikor láttam… hogy… ő – kezdtem, de a sírásom
félbe szakított, majd erőt vettem magamon és kimondtam, mielőtt könnyeim
kirobbanhattak volna – láttam, hogy nagyon megbántottam vele és dühös rám.
Újra sírni kezdtem… patakzottak a könnyeim… Shiki még mindig nem
szólt semmit, csak egyszerűen maghoz ölelt és hagyta, hogy kisírjam minden
bánatom. Szavak nélkül is értettem, hogy ő velem van, és rá bármikor
számíthatok. Nem kellett semmit se mondania, mert éreztem. Szorosan
hozzábújtam, majd miután kisírtam minden könnyem, elaludtam védelmező kezei
között…